Eljött ez is, amikor túl lendültünk azon a kritikus 12 héten. Míg mások a szülőkkel közlik elsőnek az örömhírt, mi kivártuk a 12. hetet... Egyik szülői ágnak sem erőssége a titoktartás, így jobbnak láttuk azt, hogy az utód hírét csak a 12. hét után közöljük. Ekkor még ugye nem tudtuk, hogy kislány vagy kisfiú, és mi egy egész hírbombával érkeztünk.. hiszen ekkor közöltük azt is, hogy itt bizony költözés is lesz! 

Mivel 1000 km választ el minket egymástól és a korona nem igazán tette lehetővé a szabad mozgást, ezért a Messenger videócsetes megoldását választottuk. Először férjem szüleivel beszéltünk, először az unokát újságoltuk el, mutattunk ultrahang képet, anyósom egyből tudta, hogy miről van szó, apósom viszont először nem ismerte fel az ultrahang képét. Miután kiörömködték magukat, ledobtuk a másik bombát, a költözést. 

Aztán jöttek az én szüleim, de ott megcseréltük a híreket, először az új otthont meséltük el, majd az unokát. Sosem fogom elfelejteni anyum reakcióját és könnyes szemét. 

Miután a szülőknek elmeséltük, elmondtuk a tesóméknak, ők azonnal közölték, hogy a Tante és az Onkel el fogja kényeztetni a kis dedet. 

Sokkal jobb lett volna ezeket személyesen elmondani a rokonoknak, de ebben más a külföldi lét, az ilyen pillanatokat nem feltétlenül tudjuk így megosztani, de nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre beszélhettünk ezekről, hiszen amit már 3 hónapja titkol mindenki elől az ember, az már igazán felemésztő tud lenni és szeretné, ha a közeli családtagok együtt örülhetnének vele. 

De onnantól kezdve a terhességem ténye nyílt titok volt, nem titkoltuk, sőt, nem sokra rá az internetes platformon is megosztottuk az örömhírünket.